A nap narancssárga, langyos, fáradt fénnyel maszkírozza arcom, fenekemet pedig a természeti erők által koptatott kő fagyasztja. Ambivalens érzések bombáznak, melankolikus bágyadtsággal próbálom felidézni valahavolt szépséged. De sohogysem sikerül. Csak egy atavisztikus közhely maradtál számomra. Egy csalfa remény, egy valahvolt narcissza. Kinek minden finomsága köddé vált abban a pillanatban, amikor felfedte valódi, önző, öntudatos, követelőző arcát. Keserédes masszaként mar a mézédes szirup, a savas felismerés. Kiégett, megfáradt; pont mint ez az augusztusi estén bókoló, haldokló sárga virág.
Nincsenek megjegyzések
Megjegyzés küldése