Egonizál

Annak ellenére, hogy mókázásba öltöd a témát, érződik mögötte az intelligencia és az érzelmek. Nagyon őszintén, nyílt szívvel beszélsz. Ez példaértékű és zavarba ejtő egyszerre. Én képtelen lennék ilyen kitárulkozva beszélni, nekem ehhez idő kell, nem utolsó sorban bizalom. Ez utóbbi veled szemben nem miattad nincs meg; ez az én óvatos, tapogatózó, talán túlontúl megfontolt, visszahúzódó énemnek a hozománya, és a félelemé, hogy nevetségessé válok, hogy megaláznak, hogy a kis titkos vágyaimra fény derül, és mindenki ezen fog csámcsogni, miközben te ezeket teszed közszemlére nyíltszívűségeddel.

Lenyűgöző ez a közvetlen, lágy, meleg, simogató, valódi, életszagú stílusod -nem csak ezt a témát, hanem az élet minden területét illetően-, az, ahogy éled az életed, az, ahogy hangot adsz véleményednek, ami a saját érzéseidet, gondolataidat, vágyaidat tolmácsolja; az életszemléleted, vállalva, hogy az őszinteséggel bármikor felszínre hozhatod mások előtt azokat a lelki-testi hibáidat, amikkel pontosan tisztában vagy.

Céltábla vagy, mégsem képes senki sem eltalálni.

Mégis hogyan csinálod?

Sok mindenről beszélgettünk és én sok mindennel nem tudok azonosulni. Szerintem ragaszkodni kell a moralitáshoz. Kell, hogy legyen, és kell egy határ. Kell egy általános, mindenkit lefedő konstans moralitás. Ezen belül pedig, az egyén, azt tehet, amit akar. Ameddig a négy fal között, otthon teszi, ameddig nem akar másokat megváltoztatni, ameddig örömet okoz ezzel, tegye.

Ennek ellenére, nem tudom milyen ember vagy a magánéletben, milyen vagy valójában. Nem tudom, hogy ezekben a dolgokban mennyire a valóst írod le, és mennyire a képzeleted. Nem tudom, amikor nevetve, bohókázva, viccesen, cukkolva, pimaszul, szurkálódva, okosan, közvetlenül, barátságosan adsz hangot véleményednek, az mennyire csak a fejben, gondolati úton megfogalmazódó érdekes, izgalmas lehetőség és mennyire a valóság.

Hiszen nyilván te is a saját érdekeid, céljaid nézed (mindezt úgy, hogy ezeket nem háttérbe szorítod, éppen ellenkezőleg, a törekvéseid, igényeid összhangban vannak őszinteségeddel).

Hogyha csalódnék benned, az életszemléletedben, a tetteidben az valójában nem miattad lenne, hanem az én egyéni, egyedi értékrendem miatt következne be; a szubjektív, általam élhetőnek, hitelesnek és követendőnek tekintett -a személyiségemből fakadó- dogma hatására. Az én értékrendem szerint, a te szóbeli és testi gesztusaidból felépítettem egy embert, akit képzeletbeli piedesztálra emeltem, aminek az alapja, az anyaga az én általam kreált, tetsző, vonzó tulajdonságok egyvelege lenne. Gyakorlatilag egy képzelt lény és mégsem. Valóságos lennél, csupán a lelked lenne az én képzeletem szüleménye.

Vajon mennyire vakulnék el önzőségemben?

Vajon, hogyha nem azt kapnám, amit várok, amikor szembesítenél a valósággal, meztelen önmagaddal, mert valóban felfednéd nekem a valódi éned, akkor hogy viselkednék veled? Akkor is elfogadnálak? Valami eltörne, megváltozna? Megsértődnék, mert már nem az lennél számomra, akit hamis hologramként magam elé vetítettem?

Mégsem lenne ez a te hibád. De vajon mennyire lenne az enyém?

Ezért írtam, hogy lehet megbántanálak a opíniómmal.

Mint ahogy elképzelhető az a felállás, hogy te ugyanúgy csalódsz bennem.

Mert te sem azt kaptad attól, akire őszinteségedben vágytál.