25 éves voltam, amikor kezdett derengeni előttem az élet. 1-2 év múlva pedig kristálytisztán láttam mindent. Lassan, aprólékosan indult meg a szivárgás, egy olyasfajta alternatív ozmózis, amikor a folyadék csak egy irányban halad, az áteresztő réteg pedig nem más, mint az évek, évtizedek alatt belédnevelt jóindulatú szülői és rosszindulati iskolai agymosás, ahol a fludium nem más, mint a valóság, amely egy mocsaras, csomós, sűrű és homályos, de mégis súly nélküli masszából, valami megmagyarázhatatlan módon kristálytiszta, de ólomsúlyú óceánná változik. Pillanatok alatt. Legalábbis te úgy érzed.
És átszakít mindent; minden korábban felállított nézetet, viselkedésmódot és megállíthatatlanul, felperzselve tör előre, elsodorva, elpusztítva rosszat és jót egyaránt. Egy lángoló tenger.
Rádöbbenni a valóságra mérhetetlenül fájdalmas, ahogy az az érzés is, amikor rácsodálkozol, hogy az emberek jelentős hányadának sosem nyílik fel a szeme. Álmodik tovább, és mintha az emberek álma egy közös massza lenne -amiben te, aki felismerted a dolgokat, ugyanúgy benne vagy, szintén álmodsz-, és ebben a rémálomban, mindenki rémálmában újra és újra felriadsz, de hiába, hiszen tudod, hogy a valóság is csak egy álom. Egy rémálom.
Egy álom az álomban, amiben mindig felriadsz, de amiből sosem ébredsz fel.
Rettenetes.
Hová tűnt a kristályziszta óceán? Csak az ólomsúly maradt.
Mintha minden egyes nap, újra és újra átélnéd a szörnyűségeket; egy soha véget nem érő hurok, egy groteszk ördögi kör.
Egy futóhomok, amiben süllyedsz lefelé, ami mindig csak annyira enged el, hogy meg ne fullajd.
Már a gyerekek álmát is elvették, már az is rég méreg, ami marja és marja őket, amíg szépen lassan elfelejtik, hogy kik is valójában. Megszabadíja őket a logika-piranha személyiségüktől.
Ahogyan én is. Az egész életem abból állt, hogy másoknak megfeleljek. Hogy magamat háttérbe szorítva, mindig azt tegyem, amit mások mondanak. Hogy jó legyek. Szerethető. Mindezekkel csak mások öntudatos, patologikus, narcisztikus személyiségtudatát tápláltam. Mint egy fekete lyuk. Elapadhatatlan a mohóságuk.
De sosem voltam elég jó senkinek. Sosem volt elég jó az, amit tettem. Mindig többet és többet akartak, és ha csak egyszer nem akartál segíteni, ha csak egyszer, minden igyekezeted ellenére nem tudtad az igényeiket kiszolgálni, egyből belédmartak.
A kéz, amely táplál ...
Hiába a felismerés sokkja. Az, ami voltál már meghalt. Darabokra törték. A kalapácsot -mégha nem is tudatosan-, de te adtak a kezükbe. A végső premissza naivságod és együgyü őszinteséged. Mindezek sodortak baja.
Már sosem lehetsz az, aki voltál; aki lehettél volna.
Ők győztek.
Nincsenek megjegyzések
Megjegyzés küldése