Szánalmasan vicces, lehetetlenül kétségbeesett helyzet, amikor éjjel, elalvás előtt -tudatalattidban azzal a magabiztos naivitással, hogyha egész nyáron nem volt szúnyog a szobádban, akkor most, szeptemberben, ráadásul lehűlés után, ugyan miért is lenne- rádöbbensz mekkorát tévedtél.
A sors újabb groteszk fricskát nyom az orrod alá, és kínkeserves dühvel, megalázott csalódottsággal pattansz ki ágyadból, hogy minden lehetséges fényt csatába állítva megpróbáljad a hallójáratodban nemrég még jéghideg libabőrrel duruzsoló, szárnycsapdosó visszhang tulajdonosának a felderítését.
Kicsit csipás, kicsit száraz szemeddel, a hófehér falra irányított fénysugárral oldaladon, annak minden egyes négyzetmilliméterét alaposan 'szem-ügyre' veszed. Mindenhol hirtelen apró, fekete, szabálytalan alakocskákat kezdesz felfedezni. Akármelyik irányba is forgatod a szemed, egyre gyorsabban, egyre vadabbul, mindig csak a perifériás meződben látod őket felbukkanni, egy szem-pillantás erejéig. Aztán eltűnnek, hipersebességgel.
Úgy érzed teljesen megőrültél. Megkattantál. Egy regiment szúnyog, akik itt vannak, és mégsem. Akiket egyszerűen nem tudsz megfigyelni, mert sokkal gyorsabbak nálad, elrepülnek, túljárnak az eszeden. De miért nem zümmögnek az idegesítő, provokáló szárnycsapásaikkal?
Ezek valami mutánsok lehetnek! Nem, nem is! Genetikailag egy fejlettebb faj. Azért jöttek, hogy rajtad gyakorolják új nedvszívó képességeiket! Mocskos vérszívók!
Aztán ahogy szépen lassan levedled a non-REM fázisod 1. stádiumának fásult darabkáit rájössz arra, hogy egy 'láthatóan láthatatlan' dologgal harcolsz. Vagyis nem teljesen. Létező dolgok. Amiket az agyad néha kikapcsol. Néha nem.
Szemed -és ezzel együtt életed- nem hívott, nem kedvelt, inkább csak beletörődve megtűrt bevándorolói. A te idegbetegséged provokáló, akaratos kis nyűgjei: az üvegtesti homályok.
Nincsenek megjegyzések
Megjegyzés küldése