Sanctum

A természetben, te csak egy vagy a miriád gyermeke közül.

Nem kéri, hogy megjelenj; nem várja, hogy elszelelj.

Nem marasztal; nem küld el.

Nem kérdez; nem ítél.

Csak vagy.

Se nem jó; se nem rossz. 

Se nem üdvözült; se nem kárhozott.

A pálcikaember, egy hús-staffázs a milliárd éves ponyváján, melynek festékanyagát kemikáliás csillagaiból kavarta ki. Unviverzumált divizionizmus.

Mikor dönt úgy, hogy művével már nem akar fürödni az exhibicionizmusban?

Amikor termékpalettáját lecseréli?

Kozmikus tabula rasa.

Na bumm!

Nem különösképpen foglalkoztatnak ezek a dolog.

A természet csak egy lelki-oázis számodra, menekülés a betondzsungel fojtogató delíriumából. Itt önmagad lehetsz, nem kell maszkot viselve, mindig a másik ítélkező gondolatai előtt járnod, miközben azt hazudod magadnak: jobb és őszinte vagyok.

Az lehetsz, aki valójában vagy. Egy önző entitás. Magaddal törődsz; a cikornyás, gondterhelt gondolataiddal, az érzelmi ringlispivel, amivel hegyeken-völgyeken suhansz át, még a szélnél is sebesebben.

Rég volt gyermekkorodnak dezsavű anyai gondoskodása a természet lágy ölén tompítja gondterhelt életed fájdalmas momentumait. Sosem ismernéd el, de így van.

Ravasz ám a természet. Titkon zsarol. Csak ő adhatja meg neked azt, amit senki más. Békét. Nyugalmat. Az előítéletektől mentes közeget.

Itt mindig igazad van.

Felnézel az égre; sóhajtasz, lamentáló fásultsággal töprengesz életed megannyi zsákutcája miatt; választ várva, amit sosem kapsz.

Egyáltalán, mért az égre nézel? Mi van ott? Mit keresünk ott fent? Mi ez az ösztönös reakció részünkről?

Felhő arcok, ismerősök, ismeretlenek, melyeknek csökönyös agyunk ad értelmet. Jönnek-mennek a mérhetetlen atmoszféra-óceánban, ahogy a valódi életünkben az ismerősök, ismeretlenek. Állandó a körforgás. Egy pillanatnyi pihenő sincs. 

Ez az eszeveszett rohanás ...

Képzeletben kinyújtod a karod, a fák ágainak mímelésével az ujjaidat mereszted a kökénykék ég felé, és titkon, mosolyogva magadban eljátszod a mindenhatót; hogy a körmöd hegyével -sebet ejtve a vertikális tükörben tetszelgő blue batyuján- várod a több milliárd köbméter víz testedbe csapódó, minden érzelmet kilúgozó, súlyos, fekete csendjét.