Az elmúlt héten, kétszer is (most hirtelen azt írtam kétszír is) azt álmodtam, hogy eutanáziát hajtok végre magamon. Egy kocka alakú szobában voltam, ott, ahol régen laktam, 10 éves koromig. Kocka alakú nagyszoba, ami keleti irányba néz leginkább (eszembe jutnak a napok -szó szerint, amikor gyerekként a sötétvörösből élénksárgává válik a hatalmas Nap). Most felhősnek és sötétnek tűnt a kinti világ az ablakon át, a szobában is sötét volt, de mégis mindent láttam.
Volt ott néhány ember, mintha orvosok lettek volna, de nem viselt egyik sem orvosi göncöt. Nem tudom már mi bajom volt. Az egyik valamit odanyújtott, hogy vegyem be (nem láttam mi volt az, nem tudtam mozdulni). Nem láttam az arcát, és nem hallottam mit mond. Csak tudtam, hogy be kell vennem. Nem emlékszem hogyan vettem be.
Nagyon-nagyon furcsa érzések kerítettek hatalmukba, mármint az álmomban. Megijedtem, mégsem féltem, aggódtam, amiért nem búcsúztam el senkitől, és mégsem, sajnáltam, hogy hátrahagyom ilyen meggondolatlanul az életet, mégsem bánkódtam. Nem éreztem semmit. Csak hideget, és érzékelten nyugalmat.
Mindegyik álmom úgy ért véget, hogy még nem haltam meg. A másodiknál gyakorlatilag még valami olyan kósza gondolat is megérintett, hogy ki kellene takarítanom, addig, ameddig még van erőm és az, amit bevettem, meg nem öl ...
Nincsenek megjegyzések
Megjegyzés küldése