Azon tűnődtem, hogy egyes emberek miért viselnek biciklizés közben fejvédőt, térdvédőt, könyökvédőt. Majdhogynem jobban be vannak öltözve, mint a bombaszakértők.
Gyerekek esetében ezt teljes mértékben meg tudom érteni; bár pár zúzódás még nem a világvége. Én például soha életemben nem viseltem semmilyen védőfelszerelést gyerekként, most meg pláne. Persze, értem, egyszer esik, ami esik és mondjuk egy rossz földet érés, és hasonló szintre redukálódunk, mint suhamer.
De, én soha nem viseltem semmit, mégis itt vagyok. Lehet ehhez tehetség kell, hogy tudj biciklizni.
Teljes mértékben érthető a védőfelszerelés, amikor valaki terepezik valamilyen girbe-gurba, lejtőkkel, emelkedőkkel, egyéb bukkanókkal teli ösvényen egy sűrű erdőben; vagy, aki már profi szinten űzi a szaltózást és az ehhez hasonló extrém dolgokat (bár azok védőfelszereléssel vagy anélkül már jópár zúzódáson, törésen túlvannak, az tuti).
Hogy városban mennyire szükséges az ilyesfajta „protektorátus”, azt nem tudom.
Városban a főútra sosem mentem ki, igaz, ehhez kellett volna legyen kerékpársáv, de az olyan, mint a fehér holló.
Ahol meg van, azt általában úgy valósítják meg, hogy az amúgy is keskeny gyalogosjárdát középen elválasztják egy vastag (hogy még jobban fogyjon a hely), szaggatott, sárga vonallal, és kijelölik az egyik oldalát a gyalogos, a másikat pedig a kerékpáros közlekedés számára. Ebből van igazi kurvaanyázás és káosz, mert soha senki nem fér el, az átlag parasztnak meg nehezére esik lelépni a fűre, a kibaszott nyugdíjasok meg majd elvágódnak a biciklijükkel, de azért sem szálnak le róla, inkább elmebeteg módon nyomkodják a csengőjüket.
Abba most nem megyek bele, hogy az elektromos biciklivel mit művelnek az átlag prosztók, egyfajta turul-túrdefranc keretében. A kényelem nyilván jó, az amúgy is elhanyagolt egészségüknek már kevésbé.
Szóval én a várost vagy gyalog közelítem meg (nincs autóm, tudom vesztes vagyok), vagy kerékpárral, ebben az esetben viszont vagy kevésbé forgalmas útszakaszokon vagy mellékutakon megyek, és csak nagyon szükséges esetekben kanyarodok az ilyen hibrid kerékpárutakra.
Hogyha látom, hogy szűkössé kezd válni a helyzet, egyszerűen lehúzódom, sokszor félreállok a fűbe, és megvárom míg elmennek mellettem. Velem szemben ezt senki nem tette még meg!, és úgy tíz emberből nyolc szó nélkül elsétál vagy elteker, a maradék kettőből egy mosolyog és az utolsó megköszöni.
Igen, simán lehet hivatkozni arra, hogy egyszer történik, ami történik és akkor meglesheti magát az ember (mondjuk egy szakrális manifesztáció keretében).
Én viszont amondó vagyok, hogyha figyelsz a környezetedre a városban. arra, hogy mi történik körülötted, és nem csak magaddal törődsz, még akkor sem, hogyha tudod, hogy neked van elsőbbséged, sokkal nagyobb valószínűséggel fogsz következő reggel az ágyadban ébredni, semmit az intenzíven.
Egy példa: amikor látom, hogy valaki vehemensen igyekszik kitolatni az útra, akkor lelassítok, na adj isten, megállok, és jelzek a kezemmel, hogy jöjjön. Az autósok nem szeretnek megállni, főleg ha már lendületben vannak (hogy hányan köszönik meg? a szám sejthető). Arról nem beszélve: egy kis jó érzés benned is terem: ma tettél valami jót.
Nyilván a kedves gesztusok mit sem érnek, ha azok viszonzatlanul maradnak, illetve, amikor a féreg elhúz melletted, és szándékosan belehúzza az autó kerekét a pocsolyába, vagy amikor a sóderszállító rádhúzza a kormányt, vagy amikor a szimszonos köcsög akkor ad gázfröccsöt a szarjának, amikor melletted halad el.
Ezek létező dolgok; hogyha ilyen tróger miatt csattansz, a felszerelés nem sokat ér. Mondhatni halottnak a csók.
Engem sokkal, de sokkal inkább zavar az, amikor emberek, beleértve a babakocsis anyákat, megállnak a lámpánál, közvetlenül az út szélén! Hogyha felemelnék a kezüket, és kinyújtanák, sőt, nem is kellene teljesen kinyújtaniuk, meg tudnák érinteni az autók, kamionon oldalát. Félelmetes. Ezek a benzinfalók (kamionnál gázolaj) meg nyomják nekik, mint az állat, nem számít, hogy lakott területen belül vannak. Nagyon ijesztő. (Az, hogy a rendőrök mit csinálnak, az megint egy érdekes téma lehetne. Tekintélynélküli fizetett bérenc a többség; a kiadott napi kvóta teljesítése a cél.)
Amikor a négysávos főútvonalon, a lámpa nélküli zebránál megáll az autó, az emberek elindulnak, és körül sem néznek (ugyan ez van egyébként a lámpánál: zöld és mennek; vakon megbíznak a technikában; én még ilyenkor is kétszer körülnézek, nem jön -e valaki!), mennek mint a homály. Jobbról, az út másik felén, megáll a kocsi a belső sávban, a külsőben viszont jönnek. A zebrán a gyalogos megy. Bumm, kész is a baj.
Lehet rajtad bármilyen védőfelszerelés; ha nem tudsz közlekedni, mitsem ér.
Én sosem állok oda az út szélére (nem kurvákodok) a zebránál; vagy megvárom míg mindkét oldalról szabad lesz az átkelés, vagy kicsit közelebb odaállok, és csak akkor indulok el, csak akkor lépek rá az autóútra, ha már a szembesávban is megálltak.
Nyilván ezek a dolgok nem egy emberen múlnak, hiába vagy te elővigyázatos, ha más nem az. Sőt, néha én is elkövetek kis hibákat, főleg, hogyha az ember rossz passzban van. De még így is azt mondhatom, hogy messze jobban, és figyelmesebben közlekedem, mint a nagy átlag.
Visszatérve az eredeti témára:
Azok, akik csupán A pontból B pontba akarnak eljutni kerékpárral, ahol sehol semmi nincs, csak egy nyílegyenes (jó a magyarországi helyzetre jellemző kátyúkkal, toldásokkal, foltozásokkal) út van, mellette végeláthatatlan sík terep, szántóföldekkel, néha egy-egy rendezetlen csalitossal, azok mégis mitől félnek? Ha ennyire féltik magunkat a külső tényezőktől, vagy netán önmagunktól, akkor nem kellene elgondolkozni azon, hogy nem kell nyeregbe pattanni?
Nincsenek megjegyzések
Megjegyzés küldése