Amikor istenért fohászkodunk, mindannyian sóhajtunk egy nagyot és ösztönösen felsandítunk az égre. Vajon miért éppen ott fent keressük? Ez csupán a hittanórák és a templomba járás következménye? Vagy tényleg valamilyen ösztönös dolog? Mi van odafent? Mi az ott, amit nem látunk vagy éppenséggel nem láthatunk? Ez valami olyan dolog, olyan tudás, ami mindvégig itt volt bennünk, a zsigereinkben, de az evolúció hatására elfeledkeztünk róla? Szép lassan elkopott, eltompult bennünk. Elfelejtettük volna mindezt? Vagy éppen ellenkezőleg? Ez a dolog most is itt van bennünk, csak még túl buták, túl egyszerűek vagyunk ahhoz, hogy jelenlegi tudattal/tudással felfogjuk mindezt?
Nincsenek megjegyzések
Megjegyzés küldése