Lehetetlen szavakkal leírni az alvás és az ébrenlét között ritkán tapasztalt érzést. Ez nem olyasmi, mint amit a pszichológusok borult tudatállapotnak neveznek. Ez valami más, vagy annak maximum egy speciális, alternatív változata.
Egyszerűen csak kinyitod a szemed. Tudod, hogy alvásból keltél fel, ami valójában mégsem felkelés. Tudod azt, hogy te egy létező vagy. Egy élő entitás. A testedből semmit nem érzel. Nem érzed a végtagjaidat sem. Mégis tudod magadról, hogy van tested, van tömeged. De ez nem a klasszikus értelemben vett antropomorf alak és tömeg. Olyan, mintha egy alaktalan massza lennél, amely szétfolyik -talán nem is ez a helyes kifejezés-, ami szétárad, de amelynek vannak véges határai, aminek te pontosan tudatában vagy. Mégsem tudod elérni saját magad korlátait. Tudod ki vagy, de nincsenek emlékeid.
Olyan, mintha az agyadnak csak az egyik feje működne, a jobb félteke, ami összeköt az univerzummal, a mindenséggel. És te ebben a hatalmas csillagóceánban úszol, fekszel, lebegsz? Fogalmad sincs. De ott vagy. Ijesztő, mégsem félelmetes.
Mérhetetlen nyugalom jár át. Nincsenek gondok, nincsenek aggódások, nincsenek féltések, nincsenek fájdalmak. Semmi sincs és mégis van minden. Egyedül vagy és mégsem. Senkit sem látsz, senkit sem érzel magad körül mégsem vagy egyedül.
Mintha egy pillanatra megrekedtél volna az álom és a valóság határán. Egy köztes pontban, ami végtelen, ahol szórakozottan gondtalan lebegsz, rezegsz.
Ez a semmi valami. Nagyon rövid ideig tart. Egy-két perc. Ezt már az agyad másik fele mondja, ami egyre jobban életre kel. Hozza az emlékeidet az életedből. A gondterhelt napokat, az aggódást, a féltést, a kiszolgáltatottságot, a tehetetlenséget, a fájdalmat, a gonoszságot. Azt a sok-sok mindent, amivel minden áldott nap szembesülnöd kell.
A véges végtelen pedig, amiben vitorlázol önkívületben és mégsem, szépen lassan elpárolog, elszivárog.
Emberi öntudatra ébredsz. Nem fájdalmas dolog ez, sokkal inkább szomorú és magányos.
Nincsenek megjegyzések
Megjegyzés küldése