Harminc és negyven között, az utóbbihoz közelebb: az árnyék sávja − amikor már el kell fogadni egy aláíratlan, megkérdezésed nélkül készült szerződés feltételeit, mikor tudod, hogy ami másokra érvényes, az terád is vonatkozik, és e szabály alól nincs kivétel: bár ez természetellenes, mégis meg kell öregedni. Eddig a test titokban csinálta − ez már nem elég. A beleegyezésedet követelik. Az ifjúkor játékszabályának − nem: fundamentumának − tekinti, hogy változatlan: gyerekes, éretlen voltam, de most igazán én magam vagyok, és ilyen maradok. Hiszen ez a képtelenség a létezés alapja. Amikor felfedezzük, hogy ez a megállapítás téves, először inkább elképedünk, mint félünk. Olyan heves felháborodás ez, mintha egyszer csak észrevennénk, hogy a játékban, amelyhez leültettek, csalnak. Egészen más játszmáról volt szó; a megrökönyödés, a harag, az ellenállás után megkezdődik a lassú alkudozás önmagunkkal, a saját testünkkel, ezt az alkudozást így lehetne kifejezni: függetlenül attól, hogy fizikailag milyen folyamatosan és észrevétlenül öregszünk, gondolkodásunk sohasem képes alkalmazkodni ehhez a folyamatossághoz. Beállunk a harmincöt, azután a negyven évre, mintha most már ilyen korúak maradnánk, aztán az újabb revíziónál át kell törni az öncsalást, mely olyan erősen ellenáll, hogy a lendülettől mintegy túl messzire ugrunk. A negyvenéves ilyenkor elkezd úgy viselkedni, ahogyan az öregember életmódját képzeli. Ha egyszer elfogadtuk az elkerülhetetlenséget, komor csökönyösséggel folytatjuk a játékot, mintha képmutatón meg akarnánk kettőzni a tétet; csak tessék, ha ezt a szemérmetlen, cinikus, kegyetlen követelést, ezt az adósságot meg kell fizetni, ha fizetnem kell, holott nem egyeztem bele, nem akartam, nem tudtam, nesze, többet adok mint amivel tartozom − ennek a mondhatni, humorosan hangzó elvnek az alapján megpróbáljuk túllicitálni az ellenfelet. Olyan öreg leszek neked egy csapásra, hogy belekékülsz. Bár az árnyék sávjában vagyunk, szinte azon is túl, a hadállások elvesztésének és feladásának szakaszában, valójában még mindig harcolunk, mert ellenállunk a nyilvánvalónak, és ebben a viaskodásban, pszichikailag, ugrásszerűen öregszünk. Hol előreszaladunk, hol lemaradunk, míg végre észrevesszük, többnyire már későn, hogy ez az egész csatározás, ezek az önpusztító áttörések, rohamok és visszavonulások semmit sem számítottak. Gyerekes módon öregszünk, megtagadva beleegyezésünket, amelyre úgy sincs semmi szükség, mert mindig így van ott, ahol nincs helye a vitának, sem a harcnak − amely ráadásul hazugsággal van átszőve. Az árnyék sávja még nem memento mori, de sok szempontból rosszabb hely, mert innét már látni, hogy nincsenek még ismeretlen esélyek. Vagyis: a jelen már nem ígéret, váróterem, előjáték, nagy remények ugródeszkája, mert észrevétlenül megfordult a helyzet. Amit edzésnek hittünk, az volt a visszavonhatatlan valóság; az előjáték az egész színdarab; a remények légvárak; a még nem érvényes, ideiglenes, addig-így-is-jó készülődés volt az élet egyetlen tartalma. Semmi nem fog már teljesülni abból, ami nem teljesült; s ebbe bele kell nyugodni, némán, félelem nélkül, és ha lehet − kétségbeesés nélkül.
Nincsenek megjegyzések
Megjegyzés küldése