Azon gondolkoztam, milyen kellemetlen és undorító húzása az az életnek, amikor már együtt élünk egy másik emberrel, aki a lehetséges jelöltek közül legjobban megfelelt az -így is elég sok kompromisszumot megkívánt- elvárásainknak.
Tovább már nem keresgélünk:
-öregszünk, fogy az idő;
-saját családot akarunk a nagykönyvben megírtak szerint (ház, család gyerekekkel, kocsi, kutya, macska);
-félünk az egyedülléttől, talán már senkinek sem fogunk kelleni, így örülünk, hogyha jön valaki;
-túlzott, és naiv megfelelési vágy a társadalomnak, barátoknak, rokonoknak, családtagoknak;
-egyéb, családcentrikusságnak álcázott önző érdekek.
Aztán, mikor elkezdődik és robog ez az egész jövőépítő herce-hurcánk, a sok-sok ügyes-bajos fiskális és lelki terhekkel karöltve -amiket, részben a másik fél moralitásbéli rigolyáinak elfogadásával, részben az ezáltal magunk számára állított kompromisszumokkal; továbbá a megalkuvással, a meghunyászkodással még tovább fokozunk-, hirtelen elénk dob a sors egy olyan embert, aki minden kétséget kizárólag megfelel az elvárásainknak; tudjuk, érezzük. Gondolkodás nélkül.
Akit még csak keresni sem kellett. Egyszerűen előtűnt az emberóceánból. Mintha mindig is itt lett volna, de valamilyen különös folytán sosem láttuk meg, sosem futottunk össze. Mintha mindig is ismertük volna. Aki számunkra tökéletes. És aki velünk szemben ugyanezt érzi. Akivel szemben, akivel kapcsolatban semmilyen titkunkat nem kell félteni, akinek semmilyen gondolatunkat nem kell megmagyarázni, akivel soha még csak egy mondatot sem beszéltünk, de abban a pillanatban, amikor a tekintetünk összetalálkozik a másikéval ösztönösen érezzük; ő az, akivel le kell(ett volna) élni az életünk.
És nem tehetünk semmit. Mert már ott a másik fél, a már elfogadott, megszokott. beletörődött élettársunk, ott a család; és kétségbe esünk, mert megijedünk saját magunktól; az őrült, delíriumszerű pánik felismerése ez a karnyújtásnyira lévő, korábban végérvényesen elveszettnek hitt, de most hirtelen megtalált elérhetetlen felé, a másik részünk felé, a hiányzó 'én-kirakósunk' utolsó darabkája felé; és az állatias tudaté, hogy minden, amit ezidáig elértünk, amiért és aki(k)ért küzdöttünk, amit felépítettünk, aki(k)ért felépítettük, szánalmas érdektelenséggel roppantanánk össze vérszomjas, mohó vágyunk ösztönös akarata alatt.
Nincsenek megjegyzések
Megjegyzés küldése