Oly gyermeki

Céltalan, szabad óráimban kukkolós, pedofilos módba váltottam.

Egy általános iskola udvarát bámultam, ahogy a szünetekben az alsós osztályok diákjai lepték el azt.

Gyakorlatilag minden irányból be lehet jutni az udvarra, egy néhány tíz méteres kerítést leszámítva, amit tulajdonképpen egy két méter magas ember még játszi könnyedséggel át is tud lépni. A kapuajtók tárva nyitva, az megy be és jön ki, aki akar.

A gyerekek ezt gyakran megteszik, gondolkodás nélkül futnak át az út túloldalán lévő pékséghez. Az autósokat nem zavarja az iskola közelsége, lakott területen belül nem egyszer a megengedett sebesség többszörösével száguldoznak. Ahogy az autósok, a diákok is csak a saját céljukat látják; a kisboltot, ami forgalmának egy jelentős részét valószínűleg ők adják. Majdnem minden szünetben átfutnak, akik pedig még napköziben is maradnak, délután négy óráig tucatszor megteszik ezt a távot.

Főként energiaitalt vesznek.

A szünetben eltöltött, udvari játékok számomra egy meglehetősen érthetetlen, különös, és egyedi kivitelezéseivel ismerkedhettem meg random-unott kukkolásom alatt.

A fiúk azt játsszák, melyikük tud nagyobbat rúgni a másikba. Aki megbicsaklik vagy kimutatja a fájdalmát vagy elkezd pityeregni, az értelemszerűen kiesik a játékból, plusz a gúny, a nevetség tárgyává válik, és talán ki is közösítik.

A fogócska, amibe a lányok is bekapcsolódnak gyakran csap át ellenségeskedésbe, sértődöttségbe. A lányok, egymással szemben a felnőttkorban megszokott duzzogós, sértett attitűdöt veszik fel. A fiúkkal szemben a piszkálódást, provokálást választják. (Vicces, ironikus látni a felnőttkori viselkedések ily kezdetleges, gyermeki manifesztációját.) A fiúk sem restek, felveszik a kesztyűt, gyakorlatilag szó szerint. Megfogják a lányok hosszú copfját, és elkezdik rángatni a hajukat, majd egy jól kivitelezett rántással a földre terítik őket, és a felsőbbrendűségi agressziót nyomatékosítva, miközben beletérdelnek a veséjükbe, párszor, határozottan beleverik a fejüket a vakondtúrásba (sajnos van olyan kiscsitri, aki nem ennyire szerencsés, és vakondtúrás helyett a reggeli faggyal bevont márciusi föld jut neki). A fiúk arcán látszik a düh, az elégedettség (pedig csak kisgyerekek), majd a földön fekvőt otthagyva folytatják a játékot, mintha misem történt volna. A lányok egy pillanatig értetlenül fekszenek, a hajukat kezdik el aztán igazgatni, végül pedig -számomra meglepő módon- visszamennek a fiúkhoz, a nyakukba ugranak és elkezdik őket ölelgetni.

(Ősember feeling.)

Végül a csapatjáték, a foci, ami abból áll, hogy van néhány nagyon is követelőző agilis lány, akik szétosztják a csapatot, és igyekeznek úgy csinálni, alakítani mindent, hogy a legjobbak hozzájuk kerüljenek. És ilyenkor kezdődik a veszekedés, amikor mindig van egy kisember, aki nagyon ügyetlen, akit dobálnak jobbra-balra, mert senkinek sem kell, és hangosan, nyivákolva bénázzák le, amikor az egyik agilis kiscsaj át akarja paterolni a másik agilis kiscsaj csapatába. A szegény kis béna fiú pedig, télikabátban, kötött sapkában (amiben nem lehet egyáltalán focizni, és amit senki nem mond neki és amire saját maga sem jön rá) áll a turettszindrómás, türelmetlen, legyőzni játszani akaró gyerekek között, megszeppenve, értetlenül, minden szánalmas feladatot, amit rásóznak, elfogadni igyekvő tekintettel, beletörődöttséggel.

A nap zárása, slusszpoénja, amikor a nagymama biciklivel megérkezik a pékséghez, a hátsó csomagtartón gyerekülés, benne körülbelül három év körüli kisgyerek. Be akar menni a boltba, követelőzve, sikongatva, a műanyag ülést rángatva. Mama csendre inti, mire a kislurkó a 'szopni fogsz, leszopsz' és ehhez hasonló mantrákat kezdi el a fejéhez vágni ...

Magyarország, 2015 márciusában