Azon gondolkoztam, hogy mennyire más és más egy-egy individuum percepciója a dolgokról. Bármiről. Mindenről. Igaz ez az ember-állat, ember-növény (v)iszonyra. Csak ez kicsit nagyobb volumenű csoportosítás, kevésbé cizellált.
Szóval esszük a gyümölcsöt, finom, édes. Imádjuk, élvezzük. Izgatja az ízlelőbimbóinkat. Habzsoljuk, zabáljuk. Megőrülünk érte. Tömjük be két pofára, már mindenhol vesszük a levegőt, a gyomrunk feszül és még még még, szűnni nem akaró mohósággal szlopáljuk a testzsírszázalékunknak nem éppen jót tevő fruktóz-mártást.
Aztán hirtelen ráharapunk egy magra, több magra. Olykor felsérti a szájpadlásunkat, nyelvünket. A könnyelműen könnyed orális élvezetünkből megbántott kisgyereket csinál egy szklerotikus növény-golyva; hogy merészeli? Belénk hasít a fájdalom, a sértett öntudat, az ijedtség, aztán a düh, amit ellenünk elkövetni merészelt.
A már elkorhadt édesanyjának több mint profán emlegetése közepette szánalmas lenézettséggel, megvetettséggel és undorral köpjük ki, minél messzebb, minél nagyobb rosszindulattal; aztán elégedettséggel fogjuk a kést, és előre szeljük-szabjuk, rettenthetetlen, ellentmondást nem tűrő szupremáciánk tolmácsolandó.
Ami egy élőlénynek a túlélés, a szaporodás eszköze, a jövő reménye; számunkra csak egy megvetendő kellemetlenség, egy irritativ spóra, egy allergiás sokk; a mézédes, lédús kábulat szükségtelen, kigyomlálandó ódiuma.
Nincsenek megjegyzések
Megjegyzés küldése