Kapufa; öngól ...

... avagy a Jó szomszédi (v)iszony #3.

Sorházak, kis kerttel, a szokásos „csendélet”.

A szomszéd két általános iskolás korú, fiú gyereke előszeretettel használja pázsitjukat arra, hogy focizzanak. Legtöbbször nemcsak ketten vannak, a környező házak fiatal gyerekeit is idecsábítják.

Megállás nélkül üvöltöznek, ordítanak, mint egy elmebeteg. A játék ritkán kezdődik finoman; de mindig eldurvul. A nagyobbnak sincs semmi esze; bikázza a labdát, dühből, erőből, főleg ha vesztésre áll. A többiek egyszerűen csak követik példáját. Néha a szomszéd-szomszéd kiscsaj is csatlakozik, aki már most remekül alkalmazza a felnőtt korára tökéletesen kifejlődő intrikusságát. Mihelyst kapnak egy gólt, megsértődik, duzzog, lelkiismeret-furdaló megjegyzéseket tesz csapatának fiúkból álló különítményére; ha meg ő rúg egyet, akkor a másikat torkaszakadtából, igazi büdös proli módon kineveti és ujjal mutogat rá, tovább hergelve az amúgy pattanásig feszült helyzetet (és gyerekekről beszélünk!). Aztán a nagy durvulásban vagy egymás fejét lövik le -aztán bőgés, hazaszaladás, 'sosem játszok veled egy álló napig' rinyálás lesz-, vagy átrúgják a te kertedbe (legtöbbször az utóbbi).

Azt gondolnád, néhány hónap elég ahhoz, hogy felfogják: egy 15x15 méteres kertben nem kellene levegőbe durrantani a labdát (ami bizony sokszor bőrlabda).

Nem, nem fogják fel. Egyfolytában becsengetnek (30 perc alatt háromszor, este, 9 óra előtt 10 perccel), hogy kérjék a labdát (az senkit nem érdekel, neked van -e éppen valami teendőd, szeretnél -e pihenni, kikapcsolódni, filmet/sorozatot nézni, esetleg a restanciáddal, határidős munkáddal szenvedsz -e épp), de van olyan is, hogy simán átmásznak a kertedbe és önkényesen kutakodnak (az sem számít, hogy magánlaksértés közben összebasszák a növényeidet, mert annyi esze már nincs, hogyha korábban lerúgta a labdával az egyik növényt, akkor ne tapossa össze a többit, miközben érte megy!). Olyan is van, hogy már annyiszor átrúgják a labdát, hogy már sem becsengetni, sem átmászni a kerítésen nincs kedvük. Ilyenkor hoznak még egy labdát, és addig folytatják, míg át nem rúgják azt is.
(A legirritálóbb az egészben: amikor meglátod a labdát, egyből visszadobod, és nem telik el öt perc, az már megint ott van a kertedben. Visszadobod, a második rúgás után már jön át. Újból és újból.)

Követelőzés, az megy.

Már csak azért is erre rúgják egyébként, mert tudják: vagy olyan balek, hogy te átadod. Kibaszott csicska vagy. Az, hogy tűrsz, türelmes vagy és segítőkész nem jelent számukra értéket; csak még jobban felbátorodnak, még jobban úgy érzik: ez nekik jár!

A példás szülők lenéznek (nyilván az ivadékuk előtt értekeznek a felsőbbrendű opínióról), mert értelmiségi családoddal élsz itt, és ők, mint háromműszakos apa és háztartásbeli anya, jogosan viselkedhetnek veled úgy, ahogy (az ő lelki nyomoruknak különben is te vagy az oka).

Nem az fogalmazódik meg bennük, hogy igen, ők értelmesek, tisztességesek (például letakarítod a levelet a telkük egynegyedéről), és én is szeretnék ilyen lenni. Nem, egyáltalán nem. Az, hogy te különb vagy, mérhetetlenül provokálja, sérti őket. És ezért még jobban neheztelnek rád. Ami pedig igazán gusztustalan, hogy a gyerekeik által fejezik ki a sértett prosztóságukat (vagy a szomszéd-szomszédnak köpködnek).

Aztán megelégeled, és szólsz. Tisztelettudóan, udvariasan, de agilisan megkéred a nőt, figyeljen oda. Jó, jó, rendben, persze, elnézést - mondja. Öt perc múlva megint röpül át a labda. Ott áll a gyerek mellett egy méterre. És leszarja! Sőt, figyeli a nő, mikor mész el, és akkor küldi ki labdázni a gyerekeket, amikor elhagyod a házad!

Mégis mi a fasz baja van az embereknek?

És az egész ugyanúgy folytatódik tovább. Nem mondja a gyereknek, hogy ne másszál át a kerítésen, nem mondja a gyereknek, hogy ne csengess be ötperceként. Leszarja.
Aztán megint néhány héttel később, amikor már a második emeleti szobád ablakán pattan a labda, indulatosan, durván kifejted véleményed erről a viselkedésről.
Gondolod változik valami? Ugyanúgy átrugdossák a labdát, a különbség pusztán annyi, hogy most nem csengetnek be, és nem másznak át a kerítésen. Legalábbis te nem látod.

Azt hinnéd, ha már durvák, erőszakosak és értelmi fogyatékosok a gyerekek, akkor az anyja, apja majd belátásra bírja őket, rájuk szól, nevelő célzatú okításban részesíti őket. Dehogy.

(Ebben az az igazán ijesztő, hogy régen ugyanúgy voltak tróger gyerekek, de hogyha rájuk szóltál, általában megértették, vagy hazamentek, elmondták az anyjuknak, apjuknak, és ők ráparancsoltak a gyerekekre, hogy ne csinálják. Ma már ez nincs. Nemcsak leszarja a szülő, hogy neked kellemetlen, még jobban, dacból, bántódottságból, amiért te szólni merészeltél kicsit még provokálja is a gyereket, hogy folytassa a primitív mentalitású játékát.)

Ott vannak a gyerekektől néhány méterre és nem érdekli őket mi történik. A többi gyerek szülője ott sincs, nekik mindegy, csak ne a saját kertjükben vagy a házuk előtt randalírozzanak a kölykök.

Előfordul egyébként, hogy az anya részt vesz a játékban, példaértékű magatartással: hasonlóan magasra bikázza a labdát, szerencsétlen gyerek meg nyújtózkodik, ugrik érte, de közelében nem jár a száguldó golyónak, majd huppan egyet a földön, a nő meg nevet rajta. Sőt, olyan is előfordult, hogy amikor meghallja, hogy kint vagy a teraszon, akkor rászól a gyerekre, de úgy, mintha egy óvodás kislány lenne, duzzogó, selypítős hangon! A háromgyerekes családanya úgy beszél az általános iskolás gyerekkel, mintha az osztálytársa lenne! Az apa meg cigarettázik a teraszon vagy a nagyszobában, és ugyanúgy leszarja. 

Semmi nem történik; a gyerekek -nemcsak a sajátjuk- nem veszik komolyan a fenyegető fellépést (nyilván tudják, hogy úgysem fog történni semmi); sőt látszik, hogy nincs hatalmuk a szülőknek saját gyerekeik felett és tulajdonképpen nem is érdekli őket. Ami igazán gusztustalan az az, amikor az utcán, a ház előtt, eljátsszák a példás, nett famíliát.

Az sem számít, hogy a háztól 200 méterre van egy játszótér, komplett focipályával, magas drótkerítéssel, hálóval. Lényegtelen.