Út-mutatás

Random csavargó útra indultam, fényképezni; ugyanis elhatároztam, hogy művészi képeket fogok felrakni a frissen beregisztrált Instagram accountom javára. Hát, a művészi minőség erősen leredukálódott a nálam megszokott alternatív szintre, több okból is:

- egyrészt a középkategóriás telefonommal, még egy átlag okostelefonhoz mérten is csak alsóközépkategóriás képeket tudok csinálni, 

- másfelől rá kellett döbbennem, hogy bizony nem vagyok fotóművész, és valószínűleg nem is leszek soha. 

Azért önmagamhoz képest igyekszem értékelhető alkotásokat létrehozni, néha több, néha kevesebb sikerrel.

Éppen egy hatalmas silót fotóztam, a sárga teste és a kék ég színek brutálisan telt és groteszk versengését igyekeztem minilencsém végére kapni, amikor megszólított egy enyhén sötét bőrű fiatal gyerek.

Pislogtam párat, majd hamar rájöttem miért van az, hogy nem értem: nem sokat tudott magyarul.

Pfeksegg, pfeksegg. Bsz bsz. Msnmatyova.

Konstans, törve-hadarva ontotta felém a szavakat.

Néhány zavart, értetlen pislogás és kézjáték után, mialatt azon gondolkoztam, hogyan küldjem el, rájöttem, hogy a buszmegállóhoz akar menni.

Körülbelül másfél-két kilométerre voltunk tőle, szóval esélytelennek láttam a helyzetet, hogy egy csupán néhány szót beszélő idegennek el tudjam magyarázni azt, merre van a végállomás. Hevesen ágálva, gesztikulálva jeleztem: gyere, megmutatom, elmegyek veled.
Élesen-dedósan artikuláltam számmal részben a segítő szándék, részben a jobb érthetőség miatt, de hamar rájöttem, hogy ez felesleges.

Egy pillanatra elkerekedett a szeme, majd egy jho kifejezéssel abszolválta gesztusom. Talán nem számított rá, hogy ilyen kedves leszek. Nem tudom.

Nem tetszett neki a téli klíma, egyfolytában dörzsölgette a fülét, miközben gyorsgyaloglásssal igyekeztünk a cél felé. A táv legnagyobb részén kínos csöndben trappoltunk, amit csak a lihegésünk tört meg közbe-közbe, meg az esetlen társalgási próbálkozás.

Egyfolytában mondogatta: pfeksegg, pfeksegg, bsz, bsz, msnmatyaova.

Még az út elején megkérdeztem tőle, tud -e angolul, mert én csak úgy tudok, de vagy nem értette, vagy nem akarta érteni, nem tudtam eldönteni.

Tovább mondogatta: pfeksegg, pfeksegg, bsz, bsz, msnmatyaova.

Kivettem a szavaiból, hogy Mosonmagyaróvárra akar menni, busszal, mert vonatot nem talált, és pékséget keres, hogy ott dolgozzon. Kérdezte: pfeksegg, msnmatyaova? Sok pfeksegg, ott? Mondtam neki, biztosan van.

Észrevettem, hogy a beszédemet sokkal jobban érti, mint ahogy tud beszélni, persze erősen korlátozott keretek között. Tudakoltam is, hogyhogy érti a magyart.

Szhombathely, pfeksegg, dholgosztam 1 ev.

Utána néhány szóval kifejtette, nincs szhombathely shemi munka, jön ide.

Egyfolytában a pfekseggekkel küzdött, zavaros halandzsát ontott felém, és kérdezgette: erted, erted. De mondtam neki, hogy nem, és elfojtott egy nevetést. Fogalmam sincsen mit akart a pfekseggel, azon kívül, hogy dolgozni akart menni Mosonmagyaróvárra.

Kiderült:  Szentgotthárd-Szombathely-Csorna-Mosonmagyaróvár vonalat követi, és hogy Albániából jött.

Elgondolkoztam azon, vajon mennyire 'menekült', és vajon mennyire menekült éppen akkor, amikor mellettem sietett a buszmegállóba. De talán ő azok közé tartozott, akik nem csak átszöknek a határon, hanem munkával próbálnak előremenni, különös tekintettel Nyugatra. Ki tudja.

Megkérdezte, dhanyzom -e. Érdekes módon ezt az egy szót a lehető legmhatyarosabban ejtette ki.

De nem dohányozom.

Amikor megérkeztünk a végállomásra, megmutattam neki melyik kocsimegállóból indul a járata, és kérdésére kifejtettem hogy: sofor - jhety venni, a busz. A járata pedig 12:40-kor indul, kikerestem azt is a tábláról. Egy Samsung Galaxy minit vett elő, és bepötyögte az időt. Még újból felmutattam a buszmegálló számára, hevesen gesztikulálva, jelezve: innen innen indul. Aztán bemutattam az egyik váróterem ablakán, és mondtam: információ, ott, információ.

Úgy gondoltam ez így jobb, hogyha csak szavakkal és kézjelekkel ágálok.

Talán marasztalni akart, Khafe, khafe, mondta, és a kisujjával meg a hüvelykujjával ivást mímelt, de volt egy olyan érzésem, nem biztos hogy annyira fizetni akar nekem egy kávét.

Úgy éreztem, megtettem a dolgom, elköszöntem tőle, és búcsúzásul megkérdeztem a nevét, hogy ne legyen olyan személytelen ez az egész.

Nhévem? Nhévem? Visszahangozta, nem különösebben a szemembe nézve. Magamra mutattam: én Balázs, te?

És akkor elvigyorodott, felemelte kicsit a tekintetét az égre, láttam, hogy érti a kérdést, de úgy csinált mint aki, nem.

Oké, legyintettem, mindegy. És kezet nyújtottam, majd elköszöntem az egyezményes Hello-val.

Khoszonom szhepn, mondta utánam, de már csak üres gesztusként, megkapta amit akart, és közben elhaladtam egy hasonlóan sötétebb bőrű fiatal gyerek mellett, akiről nem tudtam eldönteni, hogy az esetlen bemutatkozási kísérletemen nevet, vagy azért, mert éppen összenézett albániai társával.

Furcsa érzésekkel indultam haza, és közben tudatosult bennem, hogy egyszer sem néztem a hátam mögé.

2015/01/26