Ironikus, fájdalmas, gusztustalan momentum, amikor szembetalálod magad egy olyan alakkal, aki -fogalmad sincsen, hogy szánt szándékkal-e vagy csupán az autentikus, valós énjéből, értékrendjéből, intelligenciájából kiindulva-e-, de a valóságtól abszolút elrugaszkodott, malíciadús, provokáló, hím- vagy nősoviniszta elvárásokkal traktál, miközben azt várja, hogy mindezekre sértett, beképzelt, önfényező, minden még nála is jobban tudó, őt bíráló riposztot vegyél, mégpedig azért, hogy még jobban a földbe döngölhessen, a saját maga előtt felsőbbrendűnek, feddhetetlennek és tökéletesnek vélt jellemével, élettapasztalatával; de te, minden egyes kérdésére, elvárására szerény, alázatos, önkritikus reflektálást veszel, amitől az teljesen zavarba jön, nem tudja a fejében előre megtervezett, számtalanszor lejátszott, undorító, ocsmány játékát játszani, mivel nem számít arra -önmagából (akár tudatosan, akár tudattalanul) kiindulva-, hogy őszinte, tisztességes emberrel találkozhat, aminek következtében pedig csak még jobban felizzik benne a hitványság, a düh, a gyűlölet, mert megijed, mert olyasmivel találja szembe magát, amihez kevés, amivel nem tud mit kezdeni, amitől mindig is rettegett, az abszolút igazsággal, ezért utolsó fegyveréhez fordul, hogy ál-presztízsét látszat-fenntarthassa: a megalázáshoz, a megaláztatáshoz.
Nincsenek megjegyzések
Megjegyzés küldése