Péter

Szürke, nyirkos, borongós, 2011. november végi idő volt. A fák erősen kopaszodó sziluettje megtört magánnyal ölelte körbe, miközben a tó felszínét némán szurkálta ezüst tűivel az ég. Különös volt, mert nem lehetett hallani, ahogy esik. Beállt az egyik fa alá, ami a faház jobb oldalán félmeztelenül tetszelgett, aminek az ágain volt még levél; felfogták a csendesen szemerkélő esőt. Nem volt kedve a csuklyáját a fejére húzni. Néha egy-egy szellő hatására a faágak megérintették koponyáját.

Azt hitte egyedül van. Már megszokta. Ahogy egyre jobban mentek bele a nappalok a sötétségbe, ahogy a nyár átváltott keményvonalas őszbe, úgy fogyatkoztak meg az emberek.

Milyen kis képmutatóak, gondolta. Pedig mindez akkor is itt van ám, amikor nem látjuk. Amikor, nem akarjuk látni, mert kopott és sivár, és undok és ocsmány.

Léptekre lett figyelmes, amik gyorsan, határozottan közeledtek felé. Minden egyes lépésnél látta maga előtt, ahogy roppanva szétrepülnek a hatalmas nagy szürkés-barna levelek.

Egy hajléktalannak kinéző, középkorú ember termett hirtelen mellette. Ő a zöld, kissé rozsdás korlátnak támaszkodott épp, és csak a fejét fordította el egy pillanatra.

Megijedt, mégsem mozdult el. Nem volt kedve, nem akart. Minden mindegy alapon várt.

Amaz udvariasan megszólította. Ő annyit felelt, nem érdekel. Holott nem is tudta mit akar a fazon. Csapzott hősünket azonban ez a kellemetlen riposzt nem tántorította el, irgalmas szamaritánus módjára közölte vele, hogy: figyelik, bármikor elkaphatják. Kicsoda, az UFO-k, kérdezte gúnyosan? A semmiből jött jövevény erre kicsit megbántódott. Vajon túl hamar derült fény a titokra? Néhány másodpercig állt. Majd ájtatos, együgyű mosollyal -amellyel hézagos fogsorát esetlenül próbálta meg elrejteni- felelt a víz felé mutatva: nem, a kacsák azok.

Majd elment.

Nem nézett utána.

Fogalma sincs mennyi idő telhetett el, mire a hajléktalannak kinéző, középkorú ember megint odament hozzá.

Még egy tanácsot adott neki: egy háromszög alakú papírlapot helyezzen el a mobiltelefonja akkumulátora és a hátsó borító lemez közé. Mert így nem foghatják be a földönkívüliek, és nem tudnak az agyában olvasni.

Bármilyen papír jó?, kérdezte.

Igen, bármilyen - felelte.

Az ismeretlen, oktondi jövevény nem mozdult, megkérdezte a nevét.

Balázs vagyok, Szervusz. És kezet nyújtott.

Oktondi megdöbbent a gesztuson, és kissé kelletlenül, zavartan húzta elő kezét piszkos kabátja zsebéből. A tenyere meleg volt, a kézfogása gyenge. Péter vagyok.

Most jobban megnézte a tagot. Péter keresztbe álló véreres barna szemei barátságosak voltak. Érdeklődőek. Eleinte zavaró volt, amiért folyton zsebre rakott kézzel lamentált neki, azt hitte valami fegyver van nála, de később kiderült, hogy csak üveggolyókat szorongatott. Szürke, a varrásainál szakadt baseball sapkát, szürke anorákot, sötét zöld mackómelegítőt és egy sötét kék színű iskolatáskát viselt. Mindene piszkos volt.

Szóba elegyedtek.

Péter beszélt neki arról, milyen típusú találkozások lehetnek egy kis szürkével, és hogyha vele is történne ilyen, akkor keressen egy internetsávot és írja be, hogy: seti1, seti2, seti3, seti4. Ahol a seti4 a legsúlyosabb; az azt jelentette, hogy már elvitték az embert kísérletezni a hajójukra. (Később ötlött fel benne a gondolat, hogyan írja be az internetbe, hogyha már fent lesz az űrhajójukon és turkálnak benne.)

Később Mulder komolykodó fontossággal beszélt neki arról, hogy mindig tartson meg vagy három méter távolságot velük szemben, mert ha bekerül a vonzásukba, akkor vége van, elkapták.

Nagyon fontos az, hogy ne tévesszen meg senkit sem a darabos mozgásuk. Megkérdezte mit jelent az, hogy darabos mozgás; konkrét választ nem kapott; valami olyasmit, hogy náluk, az ő földjükön (ami már nem az igazi, ezért kell nekik az emberé) a gravitáció kisebb és a mi földünk gravitációja megzavarja az ő motorikus rendszereiket. Valami ilyesmi.

Beszélt arról, hogy oltassa be magát nátha ellen, de ne intermuszkuláris injekcióval, mert abban méreg lehet, helyette bogyó formájában vegye be, mert azt még kihányhatja.

Beszélt arról, hogy a világnak hamarosan vége, legalábbis ebben a formában és megint gyűjtögető életmódot fog az emberiség folytatni, de addig is, be kell spájzolni (fűtőanyagtól kezdve napelemig mindent), mert komoly dolgok fognak következni.

Péter, miután kifogyott X-aktás mantráiból érdeklődéssel fordult személye felé. Oktondi megkérdezte, mitől fél. Ő rámutatott a tóra és azt mondta: a víztől.

Erre elgondolkodó mosollyal biccentett.

Megkérdezte van -e barátnője. Nincs, felelte.

De barátok azért vannak? Igen, hazudta.

Ezután újabb az idő homályába vesző random kommunikáció folyt közöttük, lényegtelen zagyvaságokról; és ahogy észrevétlenül, sallang nélkül megtörtént a találkozó, úgy a búcsú is.

Péter elbandukolt. Most már nem sietett. Átadta a tudást, mindazt, ami kell. Megbékélt. Nyugodt, lassú léptekkel passzolgatta sportcipőjének megviselt orrával a lehullott faleveleket.

Ő még állt az esőben egy kicsit, ami egyre inkább megeredt; a szél is feltámadt, még jobban lehűlt az idő, ő pedig fázni kezdett. Megfordult.

Akkor vette észre Pétert. Ült egy padon, a hátát nem támasztotta neki a piros fatámlának. Kék táskáját ölében pihentette, állát pedig annak tetejére rakta. Joviális mosollyal arcán merengett a semmibe. Fogalma sincsen mit nézhetett. Péter számára megszűnt a külvilág.

Csak ült az esőben. Csak ült ott és nem csinált semmit.

Sajnálta, és fájt a látvány. Vett egy nagy levegőt, majd meghúzta a vállát és elindult. Hangosan ropogott talpa alatt a sok halott falevél. Péternek nem tűnt fel.

Pétert akkor és ott már nem érdekelte semmi.

Elindult és közben azon gondolkozott, hogyan lehet szabályosan egy háromszöget kivágni …