Metamorfózis

Eddig mindig úgy volt, hogy józanul képtelen voltam hazudni. Vagy lesütöttem a szemem, vagy elpirultam, vagy esetlen testbeszéddel apelláltam, vagy kiszáradt a szám és elkezdtem dadogni. Vagy ezek random keveredő elegye segített a totál maszkhulláshoz, leégéshez.

Ezt, kellő mennyiségű szeszes ital magamhoz vételével tökéletesen orvosolni tudtam. Érdekes módon bennem az alkohol nem igazmondást és szeretetet hoz elő, hanem éleslátást, intrikát és rezzenéstelen, lelkiismeret-furdalást és bűntudatot mellőző hazugságot.

Sosem gondoltam volna, hogy szépen csendben ez az állapot akkor is konstanssá válik majd, amikor józan vagyok.

Nem tudom, hogy ez azért manifesztálódott így, mert mindig is ilyen voltam valójában vagy mert már annyian aláztak meg és tapostak el, hogy ezek az elfojtott sérelmek, sérülések parazitakén formáltak át bennem valamit; de most már megy. Mindenféle segédeszköz nélkül.

És itt nem csak azzal van baj, hogy nem mondok igazat, hogy szépen lassan belesüllyedek abba az erkölcsi/attitűdbeli nyomorba, amibe az általam megvetett és lenézett képződmények tartoznak, hogy ugyanolyanná válok, mint ők; hanem azzal, hogy nem is akarok igazat mondani, hogy nem is akarok különb lenni, hogy élvezem.

Élvezem, hogy kétszínű vagyok, hogy érdek vagyok, hogy cigány mentalitású proli vagyok; hogy gonosz vagyok.