Halandók

„A sírok az élőkért vannak, nem pedig a halottakért.”

Valahogy így szólt a fáma, de már nem tudom hol olvastam.

Ahogy a Valentin-nap alkalmával meggazdagodnak az aktuális virágkereskedők és csecsebecse boltok, ugyanúgy végbemennek ezek a faktorok Halottak napján is.

Nyilván ki-ki a maga módján eldönti, akar -e áldozni ilyenkor, és ehhez hasonló alkalmakkor; és ha igen mennyit, milyen minőségben etc. Gondolnám én. De nem.

Ahogy közeledik a tökszezon, úgy lesznek tökkelütöttek az emberek.

Hihetetlen, hogy mennyit képesek problémázni egy-egy koszorú árán, kinézetén.

Hol olcsóbb, ha olcsóbb, mért itt kell megvenni, mért nem ott, vagy amott; jó, ha te ott akarod, akkor te veszed meg a többi sírra is. Nekem nincs kedvem kivinni a sírra, vidd ki te. Ha kivitted mért oda tetted, mért nem amoda, a másik micsoda mellé. Mért ilyen színű, mért így állnak rajta a tobozok, mért nem úgy, a másik fajta mégis jobb lett volna etc.

A kedvencem, amikor minden éven megvesszük azt a kis piros mécsest, amit a viharos szél vagy az eső vagy mindkettő miatt lehetetlen meggyújtani, ha pedig sikerül és lóhalálában rányomod a fedelét ugyanúgy kialszik a láng.

Végigvonulni a temetőn; köszönni, biccenteni az ismerősöknek; meg azoknak is, akikről fogalmunk sincs kicsoda, és ha nem teszed egy hét múlva hallod a pletykát, milyen bunkó voltál; marcangoló hideg van, de a nők azért úgy öltöznek ki, mintha egy nyári esküvőn a nyoszolyólány szerepét töltenék be; beáll a vadonatúj kocsival az agyonzsúfolt parkolóba lehetőleg úgy, mindenki lássa, megérkezett az Alvilág ura.

A meteorológusok által feltételezett hidegbetörés hihetetlen precizitással célozza be ezt a napot, aminek köszönhetően a temetői séta galoppá változik. Mécsesek mindenfelé, görgeti őket a szél; a virágvázák leborulva a sírkövekről; a koszorúk borzas levelekkel merednek a sáros föld felé.

Megszólal a lelkiismereted: „ez mégis csak egy szent hely, hátha valóban figyel valaki, ideje jót tenni”. Megpróbálnád visszatenni a halottaknak szánt materiális áldozatokat, de hiába. Olyan mértékű a káosz, hogy lehetetlen eldönteni mi hova tartozik.

Ez egy háború sújtotta transzcendentális övezet, ahol a szél, a kerítés mellé helyezett rogyásig megrakott kukából rothadás szagot hoz, fokozva a mentális terrort.
Közben mindenki mindenkit néz; miközben imádságot mímelnek, a szemek sarka kamera. Kinek a sírjához jöttek, akkor ők most az elhunytnak kicsodái, mit hoztak a sírra, mennyit etc. A koncentrálás nehéz; közbe-közbe kizökkenti az embert egy óbégató csecsemő; a kicsit nagyobb gyerkőcök, akik összevesznek azon, melyikük gyújtsa meg a gyertyát, aztán azon, tulajdonképpen melyikük gyújtotta fel a márványozott halotti tort; a „szevasz-rég-láttalak-mi-van-veled-mesélj” érdektelen üdvözlések, melyek kényszeresek, csupán a nem kívánatos találkozás tényét hivatottak eltussolni, s reményt adnak a meneküléshez; végül az év minden szakában kendőt viselő, kellően szagos mamók sajnálkozós, férjét siratós, süteményreceptet adós, a másik sírját kritizálós érces nyávogása.

Az évről évre bővülő családi kör végégjárása után pedig, szétfagyva a kocsiban mindenki vesz egy nagy levegőt és azt mondja: „na végre, ez is letudva”.