Azon gondolkoztam, hogy valóban annyira egészséges -e az, ami házi.
Kertek különböző gyümölcsfákkal tarkítva. A fákat rendszeresen permetezik; a törzsüket mésszel bekenik, megfelelően öntözik; a kellő időben visszavágják, ésatöbbi. Szépen fejlődik, arányos, esztétikus ágai tavasszal tele megannyi pompás, vibrálva-világító virággal -ez a méhek paradicsoma-, amit később felváltanak a mérgeszöld, húsos levelek, melyek már-már tükörként verik vissza a napsugarakat, hiszen egy apró lyuk sincs rajtuk, majd jön az ipari mennyiségű, hatalmas méretű, sterilnek tűnő termés, amit csak azért bírt el cipelni a kéregteste, mert az ember adott neki mankót.
Aztán eltelik pár év, és a fa elpusztul. Egyszerűen mindig jön egy július, amikor a levelei hirtelen gyorsasággal fakulnak ki, sárgulnak meg, ottmarad a meztelen törzs a göcsörtös nyúlványaival, amelyek sosem rügyeznek ki újra. Ki tudja, lehet a földben volt valami. Lehet, hogy már a faiskolában vásárolt szál volt túl gyökér. Aztán a lakó vásárol egy újabbat, elülteti és a ciklus kezdődik elölről. Hiába az odaadás, a kertészkedés, a fák környezetének prominens tisztasága, előbb-utóbb ismét megtörténik.
Vannak a hipermarketekben, kisebb boltokban vásárolható gyümölcsök. Mondjuk egy alma. Kolosszális méretű, szteroid lufi, alig tudom a tenyerembe venni, de ahogy megpróbálom összeroppantani, játszi könnyedséggel zúzom be a burkát. Beleharapok, és egyszerűen szétmállik a számban a húsa, még rágnom sem kell. Mint valami pépes bébitáp. Mérhetetlenül édes; mégsem igazán laktató.
Sokat kerékpározok. A szántóföldek unalmas egyhangúságát néha meg-megtöri egy-egy pagony vagy csalitos. Ezen csoportosulások peremén, kiközösített cerberusként tanyáznak a különböző vad-gyümölcsfák. Ringló, alma, szőlő, ribizli; dió.
Amikor megállok pihenni sosem mulasztok el elfogyasztani néhány gyümölcsöt. Legyen esetünkben az alma. Szinte eltűnik a tenyeremben, ahogy összezárom körülötte az ujjaimat. Valami furcsa koszos-viaszos réteg fedi, a kemény termés külseje tele van sérülésekkel, talán egy madár kóstolt belőle vagy egy kukac lakmározik mélyen -ki tudja. Az alakja közelít a kerekhez, de mégsem olyan, sőt, inkább tökéletlen. Beleharapok és megfájdul a fogsorom. Erőt kell kifejtenem, hogy kiszakítsak belőle egy gerezdet, amit aztán erőteljes állkapocsmozdulatokkal kell rommá őrölnöm. Élvezem. Egyszerűen csorog ki a szám szélén a nyálam. Azt hiszem ezt nevezik úgy, hogy zamat! Már csak azt veszem észre, hogy szakítom a következőt és idétlen mohósággal fuldokolva szlopálom a meglehetősen kesernyés kemény-nedvet. Mégis nagyszerű. A húsa tiszta, fehér. Lám-lám, a megviselt külső makulátlan belsőt rejt.
Ő nem rothadt. Nem emberből való.
Ránézek a fára. Arra a fára, ami a semmi közepén van, egy gaztenger undorító tengerében. Egyáltalán nem szép a vad-gyümölcsfa. Lehetetlen, groteszk alakként áll a mocsokban. Mint egy kitaszított staffázs. A törzse igazán sosem látszik. Egy megtört, meghajlott aggastyánra emlékeztet; aránytalan nyúlványain fél centi vastagon szklerotikus mohamaradványok játszanak kirakóst. Szaggatott, lyukas, kókadt levelei a barna és a zöld különös árnyalataival simulnak bele az egyszerűségbe.
Szánalmas látványt nyújt.
A gaz fojtogatja, a hatalmas nyárfák lenézik. Ő az, aki felfogja a szelet, az esőt, a havat, a jeget. Mégsem pusztul el. Ott van már évek óta, és minden szeptemberben meghozza a termését, amit senki nem szed le, amit senki nem visz el, ami senkinek sem kell. Csak teszi a dolgát, mert nem tehet mást.
Értéket ad; észrevétlenül, érdektelenül, értékteleneknek.
Nincsenek megjegyzések
Megjegyzés küldése