Unalmas

Troglodita, mizantróp beállítottságomnak van egy, a szittya értékrenden kívüli oka: unalmasnak találom az embereket.

Persze, szerintem az élet, maga az élet is alapvetően unalmas; vagyis inkább monoton.

Vannak körülöttem olyanok, akik állandó mozgásban vannak, mindig új helyek és új emberek veszik őket körül, és vannak olyanok is, akik lassan 30 éve ugyanazt csinálják, ugyanazokkal. (Mindkét esetben lehet az ember boldog és magányos egyaránt.) Egyik életvitel sem érdekel túlzottan. Itt nem igazán az unalmasságról van szó (vagy a lenézésről), nem emiatt tartom az embereket unalmasnak; az életvitelük számomra pusztán érdektelen vagy nem tetsző. Nem tudok az egésszel azonosulni. Nem látok benne semmit.

Nem érdekel.

Amiért valóban unalmasnak találom az embereket (de lehet, hogy az egyszerű kifejezés jobban klappolna), az az, ahogyan gondolkoznak, ahogyan élnek, cselekszenek. Fogalmam sincs mi az, amiből mindezen tulajdonságaik táplálkoznak.

Nem tudom magamban megfogalmazni. Még csak azt sem tudom honnan kellene kezdenem és tulajdonképpen mi az, amit ki kellene fejtenem, aminek testet kellene adnom. Képtelen vagyok rájönni az érdek képviselte, részrehajló, mímelt, állandóan intrikus, rosszmájú, gyűlölködő, irigykedő, hazug, hitvány, mű személyiségüket irányító gondolataik, tetteik valódi forrására.

Ők nem értik az én személyiségemet és nem érdeklik őket a gondolataim, és én, habár értem az ő személyiségüket, (már) nem érdekelnek a gondolataik.