gelidusjulius

Alkonyra hajlik már az évszak,

nő a homály, fogy a derű,

a dombra hűvös szárnyú szél csap,

fél a madár, fázik a fű.

Augusztus küzd az őszi haddal;

nem ringat jégmadárt a hab;

egy percet elveszít a nappal,

és egy sugárt a pirkadat.

Némán tapad a mennyezetre

a légy, mint akit csapda zár,

s mint földre hullott hópehelyke,

apránként olvad szét a nyár.

---

Már ő is csak halvány, megfakult emlékként tudja felidézni az elmúlt nyarat. Ahogy bohókázva bőrig ázva adta oda magát a természetnek. Élvezte, ahogy a víz átlátszó tintával mosdatja át a testét, ami aztán libabőrös pergamenként önként vette magára rögtönzött molekula-mintáját. A Nap hiába küldte 150 millió kilométernyi távolságból felhevült szteganográfusát, az elfuserálódott és csak kitikkadt csalódottsággal tudta mustrálni a megfejthetetlen titkot. Pedig ő kitárulkozott az égitestnek és az általa bejárt végtelennek, átadta testét a több hónapos megvonásnak, hagyta üres pórusainak csordultig töltését a naturál D-vitaminnal. Vadul habzsolva a jókedvet ficánkolt a vízben. Egész teste fűzfa módjára hajladozott a lágy-perzselő szélben. Semmi ellenállást nem tanúsított a láthatatlan lökések ellen. Aztán egyszer csak, egy önkéntelen rángással megfeszült, ahogy a gyengéd, de határozott hullámok megtalálták Achilles-sarkát. Finom lábát légmentesen az iszapra szorította, apró lábujjait belemarva hagyta, hogy a meder alján cizellált szemek a homokóra ozmózisával megegyező módon csiklandozva guruljanak egyikről a másikra. Aztán az öröm, a hála és a felszabadultság könnyei végleg elmosták testének ismeretlen, karcsú kódrendszerét.