Azon gondolkoztam, hogy vajon tényleg mi vagyunk -e a teremtés koronái?
Amikor berepül a szobánkba egy légy legtöbbször simán agyonütjük. Szabályos hadjáratot indítunk ellene és kegyetlenül megtoroljuk, amiért belerezeg a privát szféránk harmóniájába. Vannak olyanok is, akik nemcsak katatón kábulatban randalíroznak az enteriőr térben.
Ők azok, akik keresik a kiutat. Nekicsapódnak az ablaküvegnek. Újból, újból és újból. Mindig, ismét, megannyiszor; aztán szép lassan elgyengülnek, kimúlnak. Ráesnek a hátukra, szárnyaik gyűrött, homályos folpack-foltok, lábaik pedig görcsös groteszk drótokként merednek a plafonra.
Talán azt sem tudták, hogy csapdába estek. Éhen halnak és nem értik miért, pedig régen a világ olyan tág volt és táplálékban dús, megannyi társsal. Most viszont kihalt és sivár. Mindez ez átlátszó valami miatt, amit nem fognak fel, de ami mégis ott van és akadályt állít parányi testüknek.
Egy légy számára az ablaküveg fel nem fogható matéria. Ő csak a fényt fogja kezdetleges érzékszerveivel, és üldözi, dilettáns ösztönével, fáradhatatlanul, mindhiába.
Mi van akkor, hogyha mi is valami ilyesmit látunk, ilyesmit üldözünk, amikor felnézünk a kék égre, amikor sóhajtunk és unalmas, fásult, már-már malíciával színezett 'istenem' sóhajtást préselünk ki ajkainkon és az élet eredetére, mikéntjére, értelmére keressük a választ; saját privát életünk stresszes, rapid útvesztőivel karöltve.
Pedig minden itt van a szemünk előtt, minden tudás elválasztva egy hajszálvékony hártyával, amit nem látunk, nem láthatunk, mert nem vagyunk hozzá elég nagyok, elég intelligensek.
Fehér kisegérként botladozunk pici morzsák után kutatva az univerzum kazamatájának egy piszkos kis szegletében, amit valaki vagy valami odadobott nekünk és közben fogalmunk sincs merre kellene elindulnunk, hogy ráleljünk a kijáratra.
Nincsenek megjegyzések
Megjegyzés küldése