Érdek-kapcsolat #2

... avagy, amíg az érdek el nem választ.

Érdek-kapcsolatok vannak, aminek ki nem mondott indítéka az egzisztenciális jólét (iránti igény).

Vannak olyan „szerencsések”, akik gazdag társat találnak maguknak, így, bár érzelmileg nem, de a jövőt illetően biztosítva vannak. Van, aki ezzel megtanul együtt élni, van, aki nem. Azért a pénz sokat segít, legalábbis egy ideig.

Aztán vannak azok, akik nem ennyire szerencsések, nem gazdagok, csak azzá szeretnének válni. Melyikünk ne szeretne?

Sok férfi és nő él együtt; sokkal inkább szeretet van köztük (ha van egyáltalán), mintsem szerelem (bár lehet ez is, ami bizony elmúlik). Ki tudja miben bíznak, talán újból megszeretik majd a másikat a hónapok, évek során, magától átalakul az egész egy idilli harmóniaként meghatározott paradicsommá? Mindenesetre megpróbálják elhitetni magukkal, hogy amit tesznek az jó, akivel együtt élnek az jó, ahogyan együtt élnek az jó. Egy önbecsapós szemellenzőt raknak fel. Persze sokaknak erre sincsen szüksége, mert csak simán retardáltak morális értelemben. Vak vezet világtalant.

Az egész együttélés mozgatórugója valójában a manapság nagyon divatos szóval kifejezett: egzisztencia (iránti igény), amibe jó sok fontos, nem fontos, és valódi vagy mondvacsinált elemet bele lehet rakni (pénz, ház, család, biztonság, karrier, elismerés, stb).

(A társas kapcsolat már nem az egzisztencia mellett fut, hanem érte.)

Az érdek társak kollaborálnak, valamilyen érdekből a sok közül. Például, ha el akarnak szabadulni/szakadni/költözni otthonról, bizony egyedül nem megy. (Hacsak nincsen protekció és kellő kapcsolatok egy zsíros álláshoz, vagy egy gazdag férfi vagy nő, vagy Fortuna csókja, vagy egy lottóötös, vagy a Jóisten.)
A legtöbbünknek nem jut semelyikből.
Szóval összecuccolnak, együtt élnek. A férfi keres, a nő keres; saját albérletbe költözhetnek, később talán már saját lakásba/házba is (amibe a tehetős anyós/após kicsit még belepumpál, ha megteheti). Nem mutogat rájuk a közvélemény, a rokonok, a barátok, az ismerősök, mondván mekkora vesztesek, amiért még mindig az anyjukkal élnek. Így sokkal könnyebb. (Arról nem beszélve, hogy a test vágyai is ki vannak elégítve.) Még akkor is, ha becsapják magukat, az érzéseiket; anyagilag, ez sokkal könnyebb. „Kifizetődőbb.” Legalábbis úgy tűnik. Valójában ez majd csak később bosszulja meg magát. Az élet benyújtja a számlát, meglesz mindennek az ára. Csak törleszteni nem lesz majd miből.

Telnek-múlnak az évek, mindenki gürcöl a nagy önmegvalósításban, egy ad-hoc módon ad-hoc ideig élő, kreált cél nevében (ami valójában nem létezik) ezért a biztonságomért, az egzisztenciámért, a családomért, a gyerekiemért, a biztosabb jövőmért stigmákkal illetik, mert mindez sokkal hangzatosabb és szofisztikáltabb, mint azt mondani: a pénzért; manapság már nem az ember, a társ jelenti a biztonságot (még ha mondvacsinált is), hanem a pénz.

Nyilván lesz olyan, aki viszi valamire, bejön számára az élet; és ő már függetlenedni akar az érdek-társától. Már nincs rá szüksége.
Az ügyesebbek csak az együttélést választják, a kevésbé okosak össze is házasodnak, sőt gyereket is vállalnak. Elválni macerásabb, és a társadalom megvető pillantásaitól szégyenkezni sem kellemes. A gyerekben okozott törésekről nem beszélve (bár ez utóbbi gyakran háttérbe szorul). Az előző esetben könnyebb elintézni a nem kívánatos sallangokat. „Kötetlenebb, felelősségtelenebb a szakítás megoldás.”

De az egzisztencia létrejön, így sokkal könnyebb boldogulni, az ember szabadabb mindenben, nincs mástól való függés, és hogyha nem húzódott el túlságosan a jövőépítés pénzügyi oldala, vagyis a biológiai szolgáltatónk még nem nyújtotta be a csekket, akkor bizony akár még egy új, igazi, valóban szeretni való társra is bukkanhatunk, akivel a valódi (vagy egy következő) családalapításon lehet gondolkodni (ha kellő moralitással és józan ésszel, tapasztalattal obszerválunk, majd szelektálunk a(z) pénzre 'együttélésre' jelentkező delikvensekből), ami valóban az érdekektől mentes érzelmekről szólhat.

Viszont ott vannak a többiek; az érdek-kapcsolatokban élők sajnos jelentős hányada nem lesz ilyen szerencsés, és nem viszi sokra vagy semennyire sem. Sokan egyszerűen túl primitívek ehhez, de néhány okos, intelligens, tenni akaró, tenni próbáló egyén sem tud előre jutni, legtöbbször rajta kívülálló okok miatt (protekció hiánya, pénz hiánya -amiért ironikus módon küzdeni próbált-, szerencse és véletlen hiánya, szittya lenézés, utálat, irigység és köpködés egyvelege, satöbbi), és sok olyan okos, intelligens ember lehet a vesztesek között, akik nem értik kudarcuk mibenlétét (ugyanis attól. hogy valaki okos, morálisan még nem biztos, hogy ugyanolyan szinten van).

Ami marad az az egymásrautaltság; a frusztráltság, a görcs, az elkeseredettség, az elfásultság, a kiégettség; és a magány. Már utálja az érdek-kapcsolatát, utál ránézni, utál hozzá szólni; mindent utál vele kapcsolatban. De nem tehet semmit. Maradni undorító, hányingert keltő és ocsmány, elmenni viszont nem tud, mert nincs hová és miből.

Az ördögi kör bezárult.