gelidusjulius

Villám leszek és elemésztlek.

Vízár, és habom eltemet.

Ásó ha lennék, mélyre ásnám

sírvermetek.

Hurok ha lennék, fojtanálak.

Kard lennék, mellyel sújt a vég!

Golyó ha volnék míg elérlek,

száguldanék.

S bár nem leszek más, csak mi voltam,

egy titkos hang körüllebeg,

hogy több vagyok akárkinél én,

a gyűlölet.

Az unatkozó kéz az ördög játékszere.

Az unatkozó elme meg annak mozgatórugója/ötletgyárosa.

A düh, a harag, az utálat, a megvetés, a gyűlölet kolosszális hatalommal ruházhatnak fel. Felsőbbrendűnek, legyőzhetetlennek érzed magad.

Segít áthágni az erkölcsi normákat, gonosz gondolataid és tetteid jogos megindoklására használhatod fel. Észre sem veszed mekkora pusztítással robog, és amerre jár énedből szétmorzsol egy darabot. Cezaromániája annyira gyors, véletlenszerű és mámorba ejtő, hogy fel sem fogod pusztuló individuumod fájdalmasan sikító agóniáját. A fékevesztett dühös dübörgés zaja elnyom minden szánalmas és kétségbeesett jajkiáltást.

Saját magad szirupos mocska által vájt padmalyba rothadsz bele.

Mint egy beteg növény: színét vesztve, elsatnyulva, gyorsan, jelentéktelen módon elszáradsz. A csereped, a földed átadja helyét egy rothadó entitásnak. Nyúlós, nyálkás, mérgező és rendkívül büdös; mindent tönkre tesz maga körül. Senkinek sem kell, senki sem akar rá nézni; mindenki meg akar tőle szabadulni, mindenki undorodva fordul el.

Kidobják a többi mocsok közé.

Az már nem olyan kellemes. Kétségbeesve, remegve, zokogva ágál az ördög az ártatlanságáért -az őt ért sérelmekért, bántásokért, megaláztatásokért, amik hatására kikelt önmagából-; de senki sem hallja a mélysötét földből és senkit nem is érdekel, miközben csúszómászó alteregói bántják, tépik húsát, marják lényét, fertőzik nyúlványait, ugyanúgy, ahogyan annak idején ő is tette a többiekkel.

Magadra maradtál.

Az alsóbbrendűség, a kiszolgáltatottság, a magány sokkja. A düh, a harag, az utálat, a megvetés, a gyűlölet most saját maga ellen fordul. A mártírkodás és az álszent szenvedés viszont nem adja meg a feloldozást. Bűnhődnöd kell, a saját fajtád között egészen addig, amíg őszintén, tisztán, feneketlen vággyal, csontba maró nyíltsággal nem zokogod a megtisztulást, a megváltást; az emberséget.

Csereped megviselt, kőkemény, gusztustalan lerakódásokkal teli, földed áporodott, penetráns bűzt árazó és kimerült, tápoldatot nem kapsz, a fény és víz csak nagy ritkán ér, éppen annyira, hogy agóniádba bele ne halj.

De gyökereidnek még van ép szála. Megkeresheted; koncentrálhatsz. Ha nagyon akarod, talán ledobhatod magadról a poshadt terhet és új élet születhet megkeseredett és megtört éned szánalmassá barnult szálaiból.

Amikor szarban vannak a hívek, mind istenért kiáltunk, de akkor már rendszerint késő. És ha ilyenkor nem válaszol, az ember saját dolga, hogy rendbe hozza a nyomorult életét.

A gyűlölet adja az erőt, amikor már remény sincsen.

Bűn, ha az ember eléri a határait, amikor megteszi az utolsó lépést, és már nincs tovább. Amikor, legbelül megtalálja a sötétséget, elfelejti a külvilágot és egyesül a világgal, ahol él.

Megijedtél. Ugye? A világ meglágyított. Az életben az ember sokféle szerepet játszik el. Mindannyian álarc mögé rejtőzünk.

Tudod egyáltalán, hogy ki vagy? Valószínűleg nem.

A legtöbben tudjuk, hogy a maszk, ami mögé bújtunk szart sem ér, előbb-utóbb lehullik, és akkor az ember megtudja, ki is valójában ...