Hová?

Trent továbbindult, vad iramban észak felé sietve. A dzsungel átadta a helyét egy dermesztően hideg, páfrányszerű erdőnek. Hatalmas, néma fák minden oldalról. A levegő ritkás lett, és hideg.

Kimerült volt. Már csak egy oxigéncső maradt a tartályban. Aztán fel kell majd nyitnia a sisakját. Meddig bírja úgy? Az első esőfelhő halálos részecskéket hoz, egyenesen a tüdejébe. Vagy az első erős szél, amelyik az óceán felől fúj.

Megállt, levegő után kapkodott. Egy hosszú lejtő tetején állt. Alatta fákkal borított síkság húzódott. Sötétzöld, majdnem barna terület. Itt-ott egy-egy fehér folt fénylett, valamiféle romok. Három évszázaddal ezelőtt egy emberi város állt itt.

Semmi nem mozdult, az életnek semmi jele. Sehol semmilyen jel.

Trent elindult lefelé a lejtőn. Körülötte néma volt az erdő. Komor, nyomasztó érzés lebegett minden felett. Még az apró állatok szokásos zizegése is hiányzott. Állatok, rovarok, emberek ... mind eltűntek. [...] Az apróbb teremtmények valószínűleg elpusztultak. És az emberek?

A romok közé ért. Egykor nagyszerű város lehetett. Aztán az emberek valószínűleg légvédelmi óvóhelyekre, aknákba és aluljárókba menekültek; később kibővítették a föld alatti kamrákat. Három évszázadon át az emberek, az igazi emberek, kitartottak a felszín alatt élve. Ólommal bélelt ruhát viseltek, amikor feljöttek, tartályokban termesztették az élelmet, szűrték a vizet, részecskéktől mentes levegőt sűrítettek. Védték a szemüket a vakító napfénytől.

És most ... semmi.

Felemelte adóvevőjét.

– Bánya – vakkantotta –, itt Trent.

A jeladó erőtlenül sercegett. Hosszú időbe telt, mire megszólalt. A hang halk volt, távoli. Szinte elveszett a statikus zajban.

– Na? Megtaláltad őket?

– Elmentek.

– De ...

– Semmi. Senki. Teljesen elhagyatott.

Trent leült egy törött betoncsonkra. A teste szinte halott volt. Elszivárgott belőle az élet.

– Itt voltak még nemrégen. A romok nincsenek letakarva. Az elmúlt hetekben hagyták itt.

– Ennek nincsen semmi értelme. Mason és Douglas már úton van. Douglas viszi a vontatót. Pár napon belül ott kell lenniük. Meddig tart ki az oxigéned?

– Még huszonnégy óra.

– Megmondom neki, hogy szaporázza.

– Sajnálom, hogy nem tudok többet mondani. Valami jobbat.

Keserűség hatotta át a hangját.

– Ennyi év után. Egész idő alatt itt voltak. És most, hogy megtaláltuk őket...

– Bármilyen nyom? Meg tudod mondani, mi lett velük?

– Körülnézek. – Trent nehézkesen talpra állt. – Ha találok valamit, jelentkezem.

– Sok szerencsét. – A halk hang beleveszett a statikus zajba. – Várni fogjuk.

Trent visszatette a jeladót az övére. Felpillantott a szürke égre. Este volt ... már majdnem éjszaka. Az erdő sivár volt, és baljóslatú. Fátyolszerű hótakaró képződött némán a barna növényzeten, piszkosfehér réteg alá rejtve azt. A hó tele volt a részecskékkel. Halálos por – még mindig hullott, háromszáz év után is.

Bekapcsolta a sisaklámpáját. A fénysugár sápadt sávot vágott előtte a fák közé, a romos betonoszlopok, a ritkás, rozsdás salakhalmok között. Belépett a romok közé.

A középpontjukban találta meg a tornyokat és az építményeket. Hatalmas oszlopok, hálós állványzattal átfűzve – még mindig kivilágítva. Nyílt alagutak, mint fekete pocsolyák, mutattak le a föld alá. Csendes, kihalt alagutak. Lenézett az egyikbe, belevilágított a lámpájával. Az alagút egyenesen lefelé vezetett, mélyen a Föld szívébe. De üres volt.

Hová tűntek? Mi történt velük? Trent tompán bolyongott. Emberi lények éltek, dolgoztak itt, és túlélték. Feljöttek a felszínre. Látta a tornyok között parkoló, fúrós orrú autókat, már szürkék voltak az éjszakai hótól. Feljöttek, aztán ... eltűntek.

Hová?

Leült egy romos oszlop aljához, és bekapcsolta a fűtőszálat. A ruhája felmelegedett. A lassú, vörös izzástól jobban érezte magát. Megvizsgálta a számlálóját: a terület forró volt. Ha enni és inni akar, tovább kell mennie.

 

Fáradt volt. Rohadtul fáradt volt ahhoz, hogy elinduljon. Összeroskadva pihent, sisakja fénysugara egy körben megvilágította az előtte összegyűlt szürke havat, felette csendesen hullottak tovább a pelyhek. Hamarosan betakarták őt is. A romos beton között ülő szürke rög lett belőle. Éppen olyan néma és mozdulatlan, mint a körülötte álló tornyok és állványok.

Elbóbiskolt. A fűtőteste halkan zümmögött. Körülötte szél támadt, felkavarta a havat, és nekifújta. Kicsit előrecsúszott, míg fém- és műanyag sisakja a betonhoz nem ért.

PKD - Átutazók bolygója

 

Irányjelzés elmulasztása, azonnali bukás ...

Priceless momentum, amikor a bácsi a biciklivel jobbra kanyarodik, persze a kezét nem rakja ki irányjelzés céljából, viszont a fejét az elfordítja balra!